Igen, már megint Javier Marías, és igen, még mindig rajongás, és már megint egy újraolvasás.A szívem fehért januárban már olvastam, és amikor később visszagondoltam rá, egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez is egy zseniális regény. Jó, jó, tudom, elfogult vagyok. De egyben az olvasó türelmét is leginkább próbára tevő, ugyanis több feleslegesnek tűnő mellékszál is található benne.
Pedig az eleje nagyon izgalmasan indul: egy öngyilkossággal. A nászútjáról hazatért ifjú feleség a családi ebéd közben bemegy a fürdőszobába, és szíven lövi magát.
Majd jön a váltás, és megismerjük a narrátorunkat, Juant, aki tolmácsként és fordítóként dolgozik, nemrég nősült, és a felesége, Luisa is tolmács.
Juan szokása, hogy önkéntelenül is odafigyel a mások beszédére, és ezáltal meghall dolgokat.
Talán ez a többnyelvűség velejárója, mert ha olyan helyen vagyok, ahol külföldiek is akadnak, én is mindig hegyezem a fülem, hogy milyen nyelven beszélnek. Valószínűleg ez sokak számára perverziónak tűnik, pedig tényleg nem az, egyszerűen automatikusan jön. Csak jó hallgatni azt a nyelvet, nem az a lényeg, hogy miről beszélgetnek. De véletlenül sem olyan, mint amikor a buszon beszélgetünk valakivel, és a mellettünk álló
Juan észrevétlenül is lefordítja nemcsak azt, amit hall, hanem mások gesztusait is. Ez már tényleg szakmai ártalom, és ez lehet az, amellyel valószínűleg néhány olvasót az őrületbe kerget olvasás közben, és ők ott félreteszik a könyvet.
Juan már gyerekkorában is hallott az ő Teresa nénikéjéről (ő a már említett fiatal feleség), aki anyjának testvére volt, és évekkel az ő születése előtt meghalt. Csakhogy Juan úgy tudta, a nagynénje betegségben hunyt el, egészen eddig mit sem tudott az öngyilkosságáról. Ezt az egyik apjával közös barátjától tudja meg, illetve mást is.
A világ mindig tartogat meglepetéseket és titkokat. Azt hisszük, ismerjük a mellettünk élőkét, az idő azonban sokkal több talányt tartogat a számunkra, mint amennyi tudást; relatíve egyre kevesebbet tudunk, és egyre több a homályos pont körülöttünk. Míg ha egyre több rejtélyre is derül fény, mindig több marad a tisztázatlan kérdés.
De vajon érdemes-e megbolygatni egy több évtizedes családi titkot, vagy jobb, ha minden marad a régiben, mintha meg sem történt volna? Érdemes-e beszennyezni az eddig fehér szívünket ezzel a tudással? Juan még bizonytalan, ám Luisa nagyon is kíváncsi:
- És ha olyasvalamiről van szó, amit nem lehet elmondani?
- Ezt meg hogy érted? Mindent el lehet mondani. Csak el kell kezdeni, aztán máris jön egyik szó a másik után.
- Hátha olyasmi, amit már nem szabad elmondani. Aminek már lejárt az ideje, minden történetnek megvan a maga ideje, és ha elmulasztjuk a megfelelő alkalmat, sokszor jobb, ha örökre hallgatunk. A dolgok elévülnek, és aktualitásukat vesztik.
- Szerintem semmi fölött nem száll el az idő; minden jelen van és arra vár, hogy visszatérhessen. Különben is, mindenki szereti előadni a maga kis történetét, még az is, akinek nincs. Még ha különböznek is a mesék egymástól, a mondanivalójuk ugyanaz.
A már említett feleslegesnek tűnő mellékszálaknak is megvan a maguk helye. Juan egyszerűen mesél, megosztja az olvasóval a gondolatait, a kételyeit. Mesél a munkájáról, a nászútján történtekről, a New York-i kiküldetéséről és régi barátnőjéről, Bertáról, akinél ilyenkor lakik (szerintem ez a rész sokaknak fog tetszeni, az első olvasáskor kíváncsian vártam, mi sül ki belőle); az apjáról, Ranzról és az ő munkájáról. De közben el-elkalandozik, ahogyan mindannyiunkkal megesett már egy-egy beszélgetés során, hogy eszünkbe jutott nekünk vagy a beszélgetőtársunknak valami, ami nem egészen kapcsolódik a témához, ám mégis el kellett mesélnünk. Ilyen a Juan narrációja is. Gondolatok, történetek, ismétlések halmaza, hiszen egy-egy gondolat nem egyszer újra eszünkbe jut, újra elgondolkodunk rajta. És vannak gondolatok, amik sokáig ott motoszkálnak bennünk.
Az egyik kedvenc mellékszálam az volt, amikor az apja a Pradóban töltött éveiről mesélt, és ebben a történetben felbukkan egy Rembrandt-festmény is, az Artemisia.
És az is kiderült, hogy a tolmácsok munkája nemcsak nehéz, de sokszor unalmas is. Valamint az is beigazolódott, amit már én is tapasztaltam, amikor szakmai angol tanultam, hogy a tanárom elmondta a szavakat, de fogalma sem volt róla, hogy valójában mit takarnak. A tolmács is fordít, automatikusan egyik nyelvről a másikra, de nem biztos, hogy ismeri a szó valódi jelentését.
Bár már ismertem a regény végét, de most is ugyanúgy szerettem, sőt talán még jobban, mint januárban. A Rossz kezdet óta elmondhatom, hogy rutinos Marías-olvasó lettem, mert kellően lelassultam hozzá, kizártam a külvilágot, és már nemcsak 50 oldalt vagyok képes naponta olvasni belőle, hanem többet is. Most is azért olvastam újra, mert vannak időszakok (na jó, nálam mostanában elég gyakran), amikor szükségem van arra a hipnotikus, magába szippantó légkörre, amelyet Marías teremt a regényeiben, és amelyet hetek múlva is vissza tudok idézni.
A szívem fehérben is egy titok kap fontos szerepet a szereplők életében. Van, akinek örökre hatással van az életére, de van, aki csak futólag vagy utólag értesül róla. Természetesen a titokra most is fény derül, ám addig számos aprólékos gondolatmenettel találkozunk. Aki szereti a(z olykor) hosszas, elemző gondolatmeneteket, ezt a regényt is szeretni fogja, de aki idegenkedik tőle, inkább kerülje el, mert csak egy rossz emlék lesz a számára.
Végül mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a regény idén 25 éve jelent meg, és felbukkan benne a Pnyin professzor is.
Csak egy másik ember melle óvhatja a hátunkat, igazán csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha van valaki mögöttünk, ha az a valaki megtámaszt bennünket, ha van támaszunk, ahogy mondjuk; az angol ezt úgy fejezi ki: "to back". Talán nem is látjuk azt, aki mellével takarja be a hátunkat, már-már hozzánk simul, s végül mindig meg is érint; olykor a vállunkra teszi a kezét, így nyugtat és támogat.
Javier Marías: A szívem fehér
Eredeti cím: Corazón tan blanco
Fordította: Mester Yvonne
368 oldal
Libri Kiadó, 2012
3490 Ft
Ezúton gratulálok a Wikipédia cikkírójának, aki az 1001-es listán eredeti címként A Heart So White-ot tüntette fel a regénynél.
Bejegyzések
0 hozzászólás